Napjainkban az erdészeti kutatásnak három alapvető tudományterülete az erdészeti ökológia, az erdőművelés és a faterméstan. Ezek a témakörök régebben is a legklasszikusabb erdészeti kutatási kérdések voltak. Az erdészeti kutatás történetében elsőként a faterméstan indult fejlődésnek választ keresve arra a kérdésre, hogy milyen módszerrel becsülhető meg az erdők fatérfogata, milyen nevelési módszerekkel érhető el a legnagyobb hozam. A 60-as évek elején beindított intenzív erdőművelési és fatermési hosszú lejáratú kutatási programokkal (Solymos Rezső) támogatva elkészültek az elegyetlen állományok hazai fatermési táblái valamennyi állományalkotó fafajra, majd ehhez kapcsolódóan az erdőnevelési modellek. A fák növekedésének vizsgálata mindig szoros kapcsolatban állt a termőhelyi viszonyok megismerésével is. Különösen az erdőtelepítéseknél került a figyelem középpontjába a talajvizsgálat és a klimatikus viszonyok elemzése. Az első komplex termőhelyi vizsgálatok az erdőtelepítésekhez kötődnek, az ártéri nyárasokban, a sziki tölgyesekben, a kopárok fenyőtelepítéseiben, a Duna-Tisza közi homokterületek fásításainál. Ezek a kutatások időről időre egyre fontosabb szerepet töltöttek be, mígnem az ökológia az erdőműveléssel, telepítéssel foglalkozó osztályból önálló osztállyá nőtt ki 1954-től. Az erdőgazdasági tájak komplex vizsgálata Babos Imre irányításával indult, amelyben az erdőtipológiai rendszerre építve kidolgozták Magyarország erdőgazdasági tájainak erdőfelújítási és erdőtelepítési irányelveit. Ennek az erdőtársulási alapon készült munkának továbbfejlesztését jelentette a termőhely tipológiai rendszer (Járó Zoltán). A továbbiakban a kutatások ökoszisztéma szemléletű ökofiziológiai vizsgálatokkal bővültek. A szervesanyag-produkció tápanyag- és vízforgalmi folyamatvizsgálatok kiterjedtek a legfontosabb természetes és kultúr erdőtársulásokra. Ötven év elteltével, 2005-ben ismét megtörtént a két osztály egyesítése, amely a két téma szorosságát, az ismeretek fokozódó egymásra utaltságát is kifejezi.